Az amerikai film súlyos válságba került. A Marvell univerzum meghozta, kiváltotta azt, amire létrehozták, infantilizálta és igénytelenítette a közönséget. Két, viszonylag friss alkotás mutatja ezt a tendenciát, a Tenet és Az éjféli égbolt.

Az éjféli égbolt első pillantásra egy George Clooney nevével fémjelzett költői darabnak tűnik. Szépen fényképezett, lassan hömpölygő dráma. Igazából negatív kicsengésű utópiának szánták a Föld pusztulásának bekövetkezéséről.
Valamiféle katasztrófa hatására a levegő belélegezhetetlenné válik az összes kontinensen. A halálos lég kivédhetetlenül terjed mindenfelé, de a sarkokat éri el legkésőbb. Augustine (Clooney) egy világhírű tudós az Antarktiszon ragad, talán egyetlen túlélőként. Megpróbálja az utolsó visszatérő űrexpedíciót figyelmeztetni a bajra. Természetesen a saját rádióantennája nem elég erős, így ki kell merészkedni a viszonylag biztonságos bázisról a kíméletlen és élhetetlenné vált Föld felszínére. Időközben egy másik túlélő is előkerül, egy 5-6 éves kislány, aki sosem szólal meg, illetve csak egyszer. Augustine bejárható távolságon belül talál egy bivaly erős rádió berendezést, ami végre megfelel céljának. A kislánnyal több kalandon keresztül elvergődnek az adóig és Augustine teljesíti utolsó küldetését, figyelmezteti az űrhajót, forduljon meg és érjen át az újvilágba, amit nem mellesleg ő fedezett fel korábban. A hajón nem más navigál, mint saját lánya, aki nem tudja, hogy ő az apja. A titokzatos kislányról kiderül, csak Augustine elméjében létezik és a lánya az, csak gyermekként. A menekülő jármű fedélzetén az ötfős legénységből a film végére kettő marad, Augustine lánya terhesen és a fekete kapitány. Ők alkotják majd az újvilágot benépesítő első telepeseket.

Rögtön látható, hogy ez egy Noé bárka történet. Volt ebből már számos, de ez a fajta értelmezés originális. Mivel Clooney a főszereplő, az egyik producer és a rendező is, ezért nagyon fontos politikai üzenet is található az egész mögött. Clooney csak mostanában kezdett politizálni, senki sem kényszerítette rá, önként vallott színt. A klímakatasztrófa egyértelműen a baloldal üzeneteinek fontos eleme. A klíma, mint ostor, Kínával szemben nagyon hatékony lejáratási forma, ugyanis, ahol a legtöbb az üvegházhatású gáz, ott a legmagasabb a termelés mértéke. Tehát, ha valakik pl. Kínát kívánják gazdasági lejtőre tenni, azok a klíma hisztériával fognak előhozakodni. A korlátozás termelékenységcsökkentéssel jár, egyértelműen. Érdekes, hogy zöldbe burkolt vörös kifogással kritizálják a legvörösebb államot azok, akik a legkapitalistább módon igyekeznek kizsákmányolni mindenkit a Földön. A globalisták minden eszközt bevetnek, hogy fenntartsák a fenntarthatatlan, évi 10%-os gazdagodási rátájukat. (Mi vezet igazából a Föld pusztulásához?) A klíma hiszti természetesen univerzális, hiszen a nemzetállamok ellen is bevethető. Nemzeti kormány nem lehet környezetbarát, ez a nemzeti identitásából fakad, hiszen a nemzeti nem globális, a felmelegedés pedig általános (globális) probléma. Értjük?

A film vége felé a kormányos szájából elhangzik a kulcsmondat, kockázatosabb otthon maradni, mint egy új dimenziót kipróbálni, ami sokkal veszélyesebbnek látszott korábban. Ez egy elég furmányos megközelítés, de valahonnan ismerős logika. "Mindennek meg kell változnia, hogy minden a régiben maradhasson" Metternich féle gondolat, amivel stabilizálni próbálták a Habsburgok ingatag helyzetét a XIX. század vége felé. De nézzük, hogy mit jelent ez a film kontextusában. Amennyiben az emberiség tönkretette a Födet, akkor keresni kell egy új bolygót, ahol ismét berendezkedhet ugyan ez a pusztító logika, azaz újratermelhető a globalizmus és ismét lerabolható néhány ezer éven keresztül. Nem bájos? A gyönyörű, béketeremtő gondolatba csomagolt világpusztító gondolat. De ne felejtsük, a Földet nem az emberiség teszi tönkre, hanem a globalista, mértéktelen fogyasztási szemlélet. Azaz a Föld urai, akik gazdagsága semmihez sem mérhető, egyre többet akarnak profitálni, ezért egyre többet termeltetnek és fogyasztatnak a társadalommal. Egy öngerjesztő, önmagának ellentmondó folyamatba kergetik a szerencsétlen, megzavarodott emberiséget, akiket ki is akarnak zsákmányolni – ahogy Kínát – meg fogyasztóként is akarnak használni. Nem érdekli őket, hogy a termelés növelése egyre pazarlóbb életet és egyre fokozódó fogyasztást generál, ami duplán károsítja a környezetet, mivel a versenytárs megvette a legújabb és legdrágább yachtot magának, helikopterrel. Ez a lényeg. A primér irigység és hatalomvágy, amit most Clooney segítségével a fosztogatott emberiség nyakába akarnak varrni.

Itt azonban nem áll meg az zűrhajó. Az új társadalom, az új világ, új világrenddel hozandó létre. Mesterséges környezetből induló, mesterségesen kevert emberiséggel. A fekete kapitány és a fehér kommunikációs tiszt, mint Ádám és Éva létrehozza az új telepeseket, akiknek már nincs identitása, hiszen attól totálisan elszakították őket. Akiknek van, azok minden veszély ellenére visszatérnek a Földre és értelemszerűen el is pusztulnak. A bárkán csak a színtiszta, lelkileg teljesen sterilizált egyéneknek van hely. A kapitány gyökereiről szó sem esik, hiszen ő afroamerikai, aki rabszolgák leszármazottja. A lány pedig még azt sem tudja, hogy ki az apja, és ezt a tudós, az utolsó pillanatban sem árulja el neki. Aljas indokból megfosztja saját múltjának egy olyan darabjától a saját, édes lányát, ami köthetné valamihez.

Nézzük hát, mi a jó George üzenete a számunkra, aki a leg békeszeretőbb világpolgár, aki csak egy diktatúrával szemben megnyilvánulhat. Tehát, a klímakatasztrófáért nem a mérhetetlen pénzügyi étvágyú pénzelit a felelős, hanem az emberiség. Ha a Földet meg akarjuk menteni, akkor Kína gazdasági szárnyalását lassítani kell, de úgy, hogy közben a pénzesek még több pénzhez juthassanak. Ezt csak úgy lehet elérni, ha kevesebbet fizetnek a kínai munkásoknak és olcsóbb lesz a termelés, de a megrendelők – akik vajon kik? – kicsivel nagyobb profitot tehetnek zsebre. Ebben az esetben a klíma már öngyógyúl és minden jóra is fordul pár évre, amikor is újabb költségcsökkentéshez érkezünk, mert a konkurencia pl. űrturizmusra adja a fejét. A tendenciát azonban követni illik! Természetesen minden pénzek gazdája nem szereti az önálló gondolkodást, a függetlenségi törekvéseket, ezért a nemzetieskedést sem. Jobban örül a kevert, identitás és cél nélküli társadalomnak, ami kulcs ahhoz, hogy mindenkit érdemeinek megfelelően használhasson. Kedves George, már csak az nem derült ki, hogy önállóan vagy megrendelésre vagy ennyire aljas?

Nézzük a Tenet című alkotást. A forgatókönyvet és a rendezést az Eredet alkotója, Christopher Nolan jegyzi. Már a történet összefoglalásával is bajban vagyok. Kezdjük ott, hogy a Tenet nem jelent semmit csak azt, hogy valami veled van, vagy ellened. Telitalálat abból a szempontból, hogy az egész életünk ilyen, ez azonban kevés a katarzishoz. A névtelen főhős, akit John David Washington alakít, elkezd nyomozni egy bűnügyben, de furcsa dologra bukkan. Egy üres revolverből kilőtt sorozat visszatöltődik a tárba, azaz valaki egy olyan technológiát alkotott, ami visszafelé is képes haladni az időben. A logikai buktató csak ott van, hogy ezt egy pisztoly elsütésével elő lehet idézni, azaz nincs hozzá rendelve semmi olyan megfogható dolog, ami ezt kiváltaná. Pl. a levest is kilapátolhatná a gyomrából önkényesen, mégsem teszi. A dramaturgiai rendszer úgy van felépítve, hogy nagyon nehéz ezt a kiváltó okot, azaz a logikai kapaszkodót meglelni konkrétan a dramaturgiában. Így viszont nem működik az egész. Minden idegszálamat megfeszítve figyeltem, hogy tetten érjem azt a fordulópontot, amikor az inverz és a normális működés elválik egymástól, de nem tudtam rájönni, mi, mitől van. Bemondásra működik az egész, ami valóban jó lehetne, de a védekezés túl könnyű lenne ellene, mert így nyilván statikus, csacska szópárbajjá silányulna az egész izgalmassá izzadott történet. Szóval, alapból baromság az egész, mégis itt válik érdekessé. Arra utal, hogy az alkotó olyan szinten szakadt el a realitástól, hogy képtelen emberi történetet alkotni. Nem is csodálom. Ha valaki extra jólétben nőtt fel és mindene folyton megvolt a világon, az miről csinálna filmet, mint a nagy semmiről? Nincs probléma, nincs konfliktus, akkor jön a kiüresedett látványattrakció.

A Tenet tipikus látlelete a nihilnek. Annyira öncélú és öntörvényű az egész, hogy a néző csak találgathat, hogy hol hagyták ki belőle. A végén természetesen megmenekül a világ egy olyan katasztrófa árnyékából, ami annyira absztrakt, hogy át sem élhető. Ezen a ponton találkoznak Clooney-val. A valóságot ma már nem érzékszervekkel tapogatjuk le, hanem megmondás alapján. Ők most megmondják neked, hogy a valóság ez, és ha a valóságról alkotott illúziódat inverzzé teszik, akkor meg az. Bármit bedumálhatnak neked, ha rájuk bízod magad, márpedig neked nincs más választásod. Miért? Mert nincs vagy nem lesz konkurencia. A konkurencia nem egy alternatív érvrendszer, hanem egy ellenség, amit el kell pusztítani.

A Tenet arról szól, hogy egy haldokló orosz milliárdos magával akarja rántani a világot a pusztulásba. Azon dolgozik, hogy halála mindenkié lehessen. Arra fecsérli erőforrásait és kivételes tudását, hogy öngyilkos játékszert hozzon a világra, még saját családját, feleségét, gyermekét sem kímélve. Létezik ennél mértéktelenebb és önzőbb gonoszság? Csak egy. Az, aki mindent globálisan uralni akar végtelen gazdagsággal és közben mindenki mást azzal vádol, amit maga követett el. De róla nem készülhet film. Természetesen, nem véletlen hogy a Sátán orosz. Mert minden, ami rossz, csak abból az országból származhat. Csak nem azért, mert oda a globalizáció képtelen betenni a lábát? Áh, minő légből kapott feltételezés!

Miért fontos egy tehetős ember alapítványának megfinanszírozni egy olyan mesekönyvet, ami enyhén szólva a nem igazán normális nemi identitást terjesztésébe próbál úttörő szerepet vállalni?

A szocializmusban nem volt szó a másság tolerálásáról, mivel azt sem tudtuk, hogy létezik. Homoszexualitásról csak osztálytársaimtól hallottam, épp ezért nem is vettem komolyan, annyira meseszerűnek tűnt. Mostanra eljutottunk odáig, ha egy nap nem hallok az LMBTQ-val kapcsolatos dologról, akkor orvoshoz kell fordulnom, mert biztos, baj van a hallásommal vagy a felfogóképességemmel. Ezt a témát – ráadásul - állandóan napirenden tartják, erőszakosan betolakodnak vele a hétköznapjainkba. Legutolsó nagy húzásuk a mesekönyv, „mássággal” megfűszerezve, átköltve, amivel a gyerekek nemi identitását célozták meg. Az akció olyan jól sikerült, hogy már újra kellett nyomni a kötetet.

A mesékbe való behatolás nem véletlen. A mesélés évszázadok óta a gyermek nevelésének, fejlődésének egyik könnyed, de hatékony módja. A mesék tanulságosak és mindig nevelő célzattal próbálnak rendet tenni a gyerekek fejében, morális alapigazságokat tartalmaznak, azzal a nyelvezettel és formával, amit ők megértenek és ami hat rájuk. A mesékre ezért emlékszünk nagyon jól. Korán beíródik a memóriánkba, az alaplapunk része lesz. A mesék arra tanítják a kicsiket, hogy használják az eszüket, legyenek talpraesettek, álljanak ki az igazukért és ha lehet, ne adják fel szorult helyzetben sem. Túlélésre és mérlegelésre serkenti őket.

A kisgyerek mindig feltétel nélkül megbízik a felnőttben. Nem kritizálja, nem bírálja felül, mert így marad életben. Ha a szülő normálisan viszonyul a gyerekéhez, s tételezzük fel így van, akkor nincs is másra szüksége a csemetének, csak arra, hogy anyukája, apukája vezesse el a felnőttség kapujáig, mert ez így történik emberemlékezet óta. A mesék átalakítása ezt a bizalmat, ezt a szent szövetséget próbálja kihasználni és gátlástalanul visszaélni vele. Igyekszik a gépi kódot hamis formában beültetni a kis memóriába. Ennek eredménye akár az is lehet, hogy növekszik az eltérően hozzáállók száma a társadalomban, ahogy az már a nyugati nyitott kultúrákban megfigyelhető.  Az utóbbi évek liberális tolerancia hadjárata a homoszexuálisok és aberráltak számának növekedését eredményezte tőlünk nyugatabbra. Ezek az emberek pedig nem fognak érdemben szaporodni, a tendencia a népesség csökkenés, a kihalás irányába mutat, amivel igazolni lehet a délről érkező vérfrissítés létjogosultságát.

A másság mindig egy lépéssel beljebb kerül az életünkbe és ma már ott tartunk, hogy szinte szabadkoznunk kell, ha nem születtünk másnak. Ha pedig másképp gondolunk a másságra, vagy kimondjuk azt, hogy ez egy terméketlen terület, akkor kiírjuk magunkat az emberi társadalom margójára.  Olyan szintű a nyomás a normalitáson, hogy lassan elérkezünk a pólusváltáshoz. Ez a cél.

Egy társadalmat át lehet nevelni, ha lassan is. Erre jó példát szolgáltatunk mi, magyarok, akik 70 év alatt jutottunk odáig, hogy alig tudunk megszabadulni a szocialista agymosástól. Itt az SZFE ügy, ami teljesen abszurd. A fiatalok a szocializmusból megmaradt káderek restaurációs céljaiért mennek szembe a modernizálást és változtatást kínáló kormánnyal. Kiállnak és azt hangoztatják, hogy nem kell haladni a korral. A fiatalok mindig az új érdekében gerjesztettek lázadást a régivel szemben. Ebben az esetben még ezt az ösztönös, önvédelmi reakciót is képes a liberális elit átírni a gyerekek fejében. Persze, azt hangoztatják, hogy ez a korosztály már nem gyerek, pedig pont ez az akció mutatja, hogy azok, mert nem képesek használni a fejüket, engednek az uszításnak.

A társadalmakat folyamatosan mérgezni kell. Az a társadalom, amelyik normálisan képes működni nehezen verhető át hamis hitelekkel, nem lehet irányítani korrupt politikusokkal és lehetetlen elvenni a termelőeszközeit. Ha nem adósodik el, nincsenek árulói és vannak termelőeszközei, akkor védett a nemzetközi globalista mohóság ellen. Ilyen társadalom mostanra nem létezik. A demokrácia egy olyan intézmény, ami látszólag függetlennek mutatja magát, de közel sem az. Ugyanis a kampányhoz pénz kell, a pénzt meg jobbára kölcsönzi valaki vagy valakik. Ez a gyenge pontja, de ez az apró gyengeség olyan sérülés, mint a Titanic oldalán a lék. Az egész monstrumot elpusztítja, pedig elpusztíthatatlannak látszik.

A normalitás a globalizáció ellensége, amit minden szinten nyír, tilt és tagad. A lokalitásokat le kell gyűrni, mert az utolsó szalmaszál, amibe az emberiség (részben) független része még kapaszkodhat. Ha, ez is elesik, megszülethet a világállam, ami minden és mindenki felett hatalmat gyakorol majd. Az elől nem lehet elmenekülni más földrészre. Azok, akik jelenleg a lokalitás diktatúrája ellen küzdenek pont a világelnyomás malmára hajtják a vizet. Azok, akik az SZFE modernizálása ellen és az internacionalista, szocialista tanáraik rehabilitálása mellett törnek lándzsát egy még nagyobb veszedelem szálláscsinálói. A félművelteket, a nem gondolkodókat a legkönnyebb csatasorba állítani az önmaguk érdekei elleni harcban – ami most a nácik, azaz a lokalitás ellen folyik. Ez a szocializmusból átörökített osztályharc, amit ez a réteg észre sem vesz. Ez a harc az, amivel a kulákokat, orvosokat, saját nagyszüleiket ugyan ez az ordas és kapzsi eszme elpusztította.

A liberalizmus a kezdeti időszakban egy konstruktív és nagyon szabad eszmerendszerként jött létre. Manapság a döntésképtelenség, a kirekesztés, a vélemény diktatúra szinonimájává silányult. A destrukció és a rafinált bomlasztás tudománya lett, a szabad eszmeáramláshoz, toleranciához, a véleménynyilvánítás szabadságához már semmi köze. Gumifogalmakat, tartalmatlan, de jól hangzó kifejezéseket használ, mint a jogállamiság, amit bármikor fegyverré alakíthatnak. Ezt a csapdát jó előre elhelyezik a rendszerben és adott időben élesítik. De önmagában ez nem elég, kettős mércét is alkalmaznak. Fogalmainkat tabusítják ha már nem hiszünk a hazugságaiknak. Ergo, a jogállamiságot csak ők kérhetik számon, fordítva szinte terrorizmusnak számít. Apropó terrorizmus. 

Emlékezzünk vissza az Öbölháborúra, amikor „megbízható”, „demokrata” politikusok hazudtak kánonban a világ közvéleményének szemébe a tömegpusztító fegyverekről. Aztán felszabadították az elnyomás alól az olajdiktatúrákat a „demokratizálás” kifejezés leple alatt, több millió ember életét kioltva. Akkora káoszt és szegénységet hagyva maguk után, ami a „rabság” idején sem volt. A liberalizmus ordas eszmévé vált. Amikor lelepleződik, előkapják az „összeesküvés elmélet” bevált bélyeget és még azt is letagadják, amiről tévéfelvétel készült. Természetesen a legnagyobb demokraták mentik ki pénzeiket offshore cégekbe is, mivel a törvények csak a gyengékre, szegényekre, de leginkább a törvénytisztelő állampolgárokra vonatkoznak.

Tehát miért fontos a másság és a nem normális hozzáállás terjesztése? Mert akinek nem normálisan sok anyagi erőforrása van, azt a többségnek berzenkedés nélkül el kell fogadnia. Ez a hatalom és az alávetettség viszonya. Mára akkora vagyonok gyűltek össze a globalista oldalon, amivel kontinenseket lehet elmozgatni a Földön. Ez még mindig nem elég. Mások mohóságának elfogadására, a máságra trenírozzák a társadalmat. A deviancia és a kivételezés, a többségre obtrojált szabályok kifosztó rendszerét működtetik. Létrehozták a kevert és identitás nélküli társadalmat a tengeren túl. Ez a társadalom tökéletesen kiszolgáltatott a tőke nyomásának. Két legyet is ütnek vele egy csapásra. Megosztanak és uralkodnak. Nem a kisebbség alkalmazkodik a többséghez, hanem pont fordítva. Ennek a folyamatnak a része az SZFE botrány, az aberrált mesekönyv kiadása, a nemzettagadás divatba hozása az Európai Egyesült Államok vízió, a jogállamisági eljárás és meg sok más nagyon elbaltázott folyamat.

Elképesztő ütemben szaporodik a Marvell univerzum filmjeinek száma. Ennél csak az döbbenetesebb, hogy nézik.

Korábban a filmkészítők arra törekedtek, hogy olyan emberi problémákra mutassanak rá, amelyekben a néző, az individuum, az entitás mindig saját problémáira ismer, azonosulni tud vele.  Sőt, ez a felismerés katarzist is képes volt okozni, ami a legmagasabb szintű minőség a kultúra területén. Ha hatni képes a nézőre a műalkotás, akkor elérte célját. Amennyiben változtatni is tud az emberen, akkor már prófétál is. Nekem például ilyen katarzis élményem az Utolsó tangó Párizsban. Bár, meglehetősen fiatalon láttam és szétuntam magam az egészen, a vége fordulat mégis szó szerint a lelkembe markolt. Amikor Jeanne meghúzta a ravaszt, megértettem valamit az emberi kapcsolatok bonyolultságáról, arról, hogy még a szerelem is képes terrorban tartani az ember lelkét. Ha ezt egy tudományos előadáson hallottam volna, akkor képtelen lettem volna fogalmat alkotni arról, mi ez valójában. Egy ilyen szituációt átélni kell, különben befogadhatatlan. A lelki őrjöngést, szabadulni vágyást Bertolucci képes volt átadni és éreztetni velem a kínt, amit a veled és a nélküled egyszerre képes produkálni. Ez művészet.

Emlékészem, amikor a film után kábán kitántorogtam a Filmmúzeum kijáratán a Károly körútra (akkor más volt a neve, de nem jut eszembe) és nem tudtam szavakba önteni, mit éltem át. Amit Bertolucci átadott, abból életre szóló tapasztalat kerekedett, legközelebb már nem úgy néztem a páromra, mint egy marslakóra, ha feszültség jött létre köztünk. Tudtam, hogy ösztönös és elbeszélhetetlen problémák is részt vesznek a kapcsolatunkban. Tudtam, hogy a vonzalom és az együttélés képessége nem egy és ugyan az. Úgy keletkezett bennem életre szóló tapasztalat, hogy nem kellett megszenvednem érte, csupán a vásznat bámulnom.  Az Utolsó tangó hozzám tett.  

Nagyon türelmes vagyok a filmekkel kapcsolatban és mindenevő. Félbe sem szeretek hagyni mozikat, mert érdekel, hogy mire jutnak a végén egy elbaltázott szituációval. Ezt is az Utolsó tanította meg nekem. A vígjáték áll tőlem a legtávolabb, de abból is megvolt rengeteg. A Marvell filmekkel azonban nem boldogulok. Nézem az elképesztő jelmezeket, a hihetetlen vizuális burjánzást, az attrakciókat, amikre fiatalon vágytam, mégsem bírom 10 percnél tovább. Nem értem a szuperképességek logikáját. Ha valaki villámokat lő a szemével, annyira erős, hogy a Föld bolygót odébb rakja és olyan gyors, mint a fény, az milyen problémával küszködik? Továbbá, ha ezekkel az extra képességekkel simán rendelkezik, miért nincs neki mindenre valamije? Hogy hiányozhat bármi a fegyvertárából? Ha van egy ilyen lény, akkor minek a többi? Persze értem, hogy kell konfliktus. Ha van, aki tüzet köp arra nyilván jön egy jéglény, aki meg antitüzel. Ha jön egy gyors, arra kell egy lassító, egy erősre a gyengítő. Ahogy sorolom, érzem, mennyire primér és dedós leegyszerűsítése ez a konfliktusoknak.  

Hirtelen beugrik a gyerekkorom, amikor a kapitalizmus tiltott áfiumaként bekerült az osztályba egy-egy képregény, meg az őt illető rajongó fogadtatás. Már akkor sem értettem a „Ráááááááuuuum, kreeessssh, boing, rahaan, suuuummm”, és egyéb hangutánzó kifejezéseket. Bár végiglapoztam ezeket a kincseket, a belső diszplayemen mindig ott villogott a „nem értem!” és a „mi ez?”. Biztos az én hibám, de nem tudtam megszeretni vagy értelmezni a marvelli világot. Mire nagyobb lettem, rájöttem, talán kerülni kell a konfliktust. A képregények, a Marvell nem ezt teszi. Olyan mesevilágot generál, amelyben nem kerülnek fókuszba emberi problémák, illetve azok, melyekre rámutat a zsigereinkben léteznek, az ovis korban leledző személyiségünkben érhetők tetten. Ha megver a nagyobb gyerek, akkor arról fantáziálunk, hogy hirtelen szuper erősek leszünk és úgy vágunk vissza, hogy arról kódul. Esélye sem lesz a revansra. Megalázzuk és kitöröljük a világból. Kész. Nincs megküzdés, nincs folyamatos, permanens krízis, de van azonnali és végső megoldás. Nem kell kibékülni, megbeszélni, megbocsátani. Jön Amerika kapitány a nevetséges nemzeti pajzsával és odalő, hol minden rossznak fáj. Probléma megoldva - a következő folytatásig.

Apropó, nemzeti pajzs. Észrevették, hogy lobogót, nemzeti érzületet az utóbbi időben csak Amerika kapcsán lehet meg- és kimutatni? Egyetlen alkotás sem szól a lokalitásról, nemzeti kiválóságokról. A legutolsó is rosszul sült el. Mel Gibson A rettenthetetlenje megdobogtatta a szabadságra vágyó szíveket, felvetett olyan kérdéseket, amivel nem szívesen foglalkoznak Amerika kapitány helyett a Wall street meghatározó farkasai. Magára is haragította a látens és nem létező világerőt, azóta ezzel, azzal vádolják folyamatosan. Tehát 1995 óta tilos nemzeti hősöket hősként ábrázolni. Még Nagy Sándor és Xerxész is csak látens homoszexuálisként jelenhetett meg a vásznon. Még szerencse, hogy Leonidasz és Themisztoklesz nem kirúzsozva, nehéz sminkben állt falanxba. Ez üdítő kivétel, ami talán azért csúszott át a rostán, mert a kivitelezés által lett meseszerű, így nem is hatott lelkesítőleg senkire. De az is lehet, hogy Görögország végleg elesett és valakiknek a zsebébe került, kivédhetetlenül.

Amerika fennen hirdetheti nemzeti mivoltát és loboghat bátran a csillagos, sávos lobogó. Talán azért, mert az egyetlen ország a világon, ami nem nemzet? Talán azért mert, az egyetlen olyan emberi közösség, ahol a nemzet kifejezésnek nincs értelme? Egyedülálló abban az értelemben, hogy amerikainak lenni kb. annyira kiváltság, mint bevándorlónak? Sőt, az amerikai nemzet bevándorló nemzet, ami – finoman fogalmazva – teljesen felülírta az őslakosok génkészletét. Kivételes, abban az ételemben, hogy pontosan az ellenkezőjét jelenti annak, amit a nemzet kifejezés képvisel. Ezért is kell mindenhol felmutatni, mint példát. Látjátok, ha nem fogtok nemzetként viselkedni, akkor jó nemzet lesztek. Ha meg fogtok, akkor befogjuk a szátokat, mint az Occupy Wall Street mozgalomnak, amire már nem is emlékszünk. Pedig annak úgy lett vége, hogy egy bizonyos SGY monogramú úr felajánlotta nekik a segítségét 2011-ben.

Ami megint csak sablonszerű, hogy mindent az erőszak old meg. Nincs olyan szituáció, ami ne azzal végződne, hogy az egyik fegyvert ránt vagy bemázol a másiknak. A fegyverek és az erőszak mennyisége és mérete pedig folyton nő, ahogy emelik az ingerküszöbünket. Innen nézve csoda, hogy még él valaki a tengerentúlon. Nyilván a fiatalokra hat ez a leginkább. Ám, ez nem csak a Marvellre jellemző, de általában az összes amcsi filmre. Ez az erőszak társadalma. Erőszak kultusz lengi körül a hétköznapi polgárokat, pedig egyértelműen elutasítják azt, ha megengednék nekik. Ne az eszedet használd, mert azzal mennél is valamire. Az öklöd, mert azt a legkönnyebb pénzzel kiiktatni, két ököl több mint egy.  Ha békén hagynák őket, miből élnének a fegyvergyártók és kereskedők? Ide illik ellenpéldának a Ghandi című opusz, ami arról az emberről szól, aki erőszakmentesen felszabadította Indiát. Persze ez a film 1984-es, és mára Mahatma Ghandi elfogadhatatlanná vált állítólagos rasszista kijelentései kapcsán. Vagy pont azért, mert volt olyan megoldása, amihez nem kellett fegyver?

Az agresszióhoz arrogancia társul. Az arrogancia alázásban nyilvánul meg, az uralás, a fölény kifejezője. A megalázottság rosszabb, mint a vereség. Vereséget lehet emelt fővel szenvedni, alázást sokkal nehezebb eltűrni. Keveseknek megy. Az alázás bajnoka, Quentin Tarrantinó, aki ipari mértékűvé fejlesztette. (Az is megérne egy misét, mitől lett akkora sztár, miért neki engedték a klisék felrúgását és másoknak miért nem?) Természetesen, ezekben a filmekben a világ egésze mindössze Amerika. Azon kívül csak ellenség vagy szövetséges létezik, de inkább ellenség. Ha mégis akad szövetséges, az tökkelütött hülye, akinek hibáit a szellemi és erkölcsi fölény bajnokai teszik helyre, természetesen fegyverrel. Ha Amerika a világ, akkor Amerika irányítói a bolygó urai? Nehéz ettől a gondolattól elvonatkoztatni a szimbolikus térben.

Miért hajtja az infantilizálás a globalizáció malmára a vizet? Ezen érdemes elgondolkozni. Talán azért, mert ha mesében élünk, minden megtörténhet. Még a legrosszabb rémálmunk is. Ha nem gondolkodunk, csak ütünk, akkor arra uszítanak, akire csak akarnak. Aki nem használja a fejét, azt lehet is, jobban mondva, csak azt lehet. Az uszított örökre kiszolgáltatja magát az uszítónak, mivel a bűnt ő követi el. Olyan ez, mint a hitelcsapda, sosem lehet belőle kikeveredni. De míg a hitel az anyagi forrásokat emészti, a bűn a lelkit. Ha mind a kettő krízisbe kerül, az anyag és a lélek, mi marad az életből?

Guerilla

magyar történelmi dráma, 86 perc, 2019

Kétféle dramaturgiai hozzáállás létezik a világon. Az egyik az európai, amely gazdagon használ szimbólumokat, a másik az amerikai, amelyik a történetmesélésre koncentrál és inkább tanulságot hordoz, mint Aiszóposz meséi.

A film 1849-ben, a világosi fegyverletétel után játszódik. Sokan még nem tudják, hogy a szabadságharc elbukott. Barnabás korábban megszökött a sorozás elől, az öccse vonult be helyette. Csak most, a vereség után kutatja fel és csatlakozik a tízen-huszonéves, erdőben bujkáló gerillákhoz. A bűntudattól hajtott fiú bízik benne, hogy hazaviheti a testvérét, aki járásképtelen, sebesülten fekszik. Igazi hősként harcolt, öt oroszt is megölt. Barnabás azt hazudja a bujkálók vezérének, a századosnak, hogy őrmesterként szolgált a Miskolc környéki milíciában. Ennek hatására besorozzák ide, így maradnia kell. A százados azt tervezi, hogy csatlakoznak a többi felkelőhöz és tesznek valamit az ügy érdekében. A báty közel kerül egy lányhoz, aki a sebesülteket ápolja, és akibe az öccse is szerelmes: ez tovább szítja a fivérek közötti ellentéteket. A Felvidéki vagy Kárpátaljai térségben – ahol a történet játszódhat (?) - egyre többször futnak bele kozák partizánvadászokba. Az egyik közelharc során fogságba ejtenek egy orosz tisztet, akit a főhősnek nincs bátorsága megölni. Barnabásra bízzák, aki elengedi, ennek következtében rájuk találnak a kozákok és mindenkit lemészárolnak, kivéve a százados babáját és annak újszülöttjét. A film azzal zárul, hogy hárman, mint egy új család elindulnak a túlélés irányába. Ez a film amerikai dramaturgiája.

Szép történet, talán a megdicsőülésről és túlélés szentségéről szól? Ki tudja így, első ránézésre. A Port a következőkkel zárja az ismertetőt; a rövidfilmjeivel Cannes-ban és Berlinben is sikereket elérő Kárpáti György Mór első nagyjátékfilmje, a Guerilla hiteles korrajz: a film készítőinek célja, hogy a historizáló szemlélet helyett a közeli perspektíva használatával mutassák meg az 1848-49-es időszak hangulatát, az ismeretlen hősök néhány napját az erdő mélyén. Bemutató dátuma: 2019. március 7. Forgalmazó: Mozinet.

Mi, európai emberek megtanultunk a sorok között olvasni, így nézzük a filmet a szimbolikája alapján. Barnabás egy magyar, aki mindenre alkalmatlan. Egyetlen feladata a világban, hogy megtalálja és hazavigye öccsét, biztonságban. Az öccse azonban akkor kerül veszélybe, amikor bátyja felbukkan. A fiatalabb testvérből sugárzik a megvetés testvére irányába. Ekkor merül fel az a kérdés, miért egy olyan főszereplőt választott az író-rendező, aki renitens? Aki pont ellentétes a forradalom eszmeiségével, aki nem előre hajtja a történelem kerekét, hanem csak meg akarja úszni a dolgokat, mindent. Sokaknak lehet itt az a gondolata, hogy ez a természetes hozzáállás. Azonban nem. Akkoriban a természetes viszonyulás irtózott az „Ágyban, párnák közt halni meg”-től. Az igazi forradalmár az ifjú, aki oroszlánként veti magát a hazára törő ellenségre. Vajon miért ezt a pojácát kellett a forradalom megtestesítőjének választani?

Ha ennyire képtelen az alkotó azonosulni a kor hangulatával, visszaadni sajátosságait, miért választotta ezt a miliőt? Egy szerelmi háromszöget meg lehet jeleníteni napjainkban is, nem kell ezért visszamenni az időben, főleg nem egy heroikus időszakra. Mi volt ezzel a célja? Vártam erre a választ, de nem akartam hinni a szememnek. Már a címből érezni, Guerilla tehát nem Gerilla, ennek nem a magyar szabadságharchoz van köze. Eszembe jut róla Che Guevara, akit szintén az erdőben öltek meg a partizánvadászok. A mi Guevaránkat azonban nem ölik meg, hanem kiviszi magával a mételyt a világba.

Barnabás figurája hazug, hiszen megtéveszti a sajátjait, elszereti öccse szerelmét és mindenben destruktív, amiben csak viszontlátjuk. Ő képviseli a forradalmat, ő lenne a lánglelkű egyéniség? Az öccse, aki hatalmas bátorságról tesz tanúbizonyságot, marginális figura. A középpontban tehát a destrukció, a gyávaság és az a szereplő áll, aki képtelen hozzátenni a dolgokhoz, csak elvesz belőlük. Rajta keresztül akad meg a hősiesség. Nincs nagy lélek, csak sárszag, vereség, bomlás. A forradalmárok nem dicsőséges katonák, hanem erdőbe szorult beteg, szűkölő állatok, akinek legnagyobb problémája, hogy mit tudnak zabálni (direkt) és hová lehet üríteni. Táboruk is ilyen. Jellegtelen vacak. Szó sem esik pátoszról, szabadságról, hazáról. Nincs szentség csak szentségtörés. Ebbe az aszociális purgatóriumba, a véglényeknek ábrázolt ki tudja kicsodák – de nem forradalmárok - közé érkezik meg Barnabás, aki csak ront a helyzetükön. A valójában eseménytelen történet a végére kezdi felvenni azt az irányt, amivel végképp megalázhatja a szabadságharc eszméjét. A balfék, aki gyáván elbujdosott a felelősség és a harc, az emberi kiállás és az megküzdés lehetősége elől, az ellenség kezére játssza bajtársait. Az orosz tiszt megkegyelmez neki. Bénasága, elvtelensége jutalma az élet. Érzéketlenül, mint egy szupermarket polcsorán, végignézhet szeretője, testvére és bajtársai hulláin. Meg sem rezdül az arca. Neki ez nem jelent semmit. Aztán összetalálkozik a százados, a valódi forradalmár feleségével, szeretőjével és a kezébe veszi a forradalom gyermekét, a százados néhány napos lányát. A kisbabát, mint egy ereklyét magához szorítva elindul kifelé az erdőből, elvégezte a dolgát. Mögötte a mártír kedvesével, akit majd szintén megbecstelenít ez az alkalmatlan magyar.  Tovább örökíti az árulást, a tehetetlenséget, a senkiháziságot.  Sőt, ennek szellemében neveli fel azt a gyermeket, akinek az apjával árulása végzett, akinek a vérében még a forradalom vére csörgedez.

A film üzenete, mindegy milyen vagy, élj a mának, tedd félre az erkölcseidet, az eszméidet. Lapulj, ha vívni kell, árulj, ha árulni kell, menekülj, ha küzdeni kell. Legyél olyan, aki mindenből kihúzza magát, tehetetlen és buta. Olyan, aki nem látja előre a tettei következményeit, aki nem tudja, mivel jár, ha beengedi az ellenséget a házába, táborába. Csak a legprimérebb ösztönök hajtják. Dug, eszik, iszik, alszik, aztán jutalmul vásárolhat is. Sodródik az árral és nem használja az agysejtjeit. De legfőképpen, lebontja saját mítoszait és meggyalázza őket, még önnön emberi mivoltát is. Ez az út a szabadságba.

Az utóbbi időben megfigyelhető destrukció, mítoszrombolás itt megy végbe a szemünk előtt. Olyan alkotók tálalják, akik az adófizetők pénzéből, a saját közpénzeinkkel aláznak bennünket. Nemzeti filmgyártás? Inkább nevezném nemzetgyalázásnak. Hol tanulták a szakmát? Kiktől? Tényleg ilyen mély a sötétség ezen a területen?

Dicséretes dolog, hogy – állítólag - elkezdődött a rendszerváltás a kultúra terén is. Mindössze csupán 30 évet késett. A legnagyobb talány, hogy miért egy olyan kormány hirdeti meg, ami harmadik ciklus óta döntési pozícióban van, azaz már régen tehetett volna valamit ez ügyben.

A legkézenfekvőbb érv, hogy a szakemberek odaát vannak. A Kádár - Acél tandem nem érzett túl sok gátlást a kulturális élet letarolásához, mindenhova a sajátjait ültette anélkül, hogy lelkifurdalást vagy szakmai problémát vizionált volna. A jó káderekből vagy leszármazottaikból alakult ki a művészréteg. Azokból, akik besimultak. Nem nézték a minőséget csak az elvhűséget, no meg persze a gátlástalanságot. Az igazi művész hűséges volt a dolgozó néphez. Aki nem, az csak megtűrt vagy tiltott lehetett. Tűrtből is kellett néhány, hogy minősítve legyen a népfelség, de szigorú karantén szabályok mentén. Kívülről jött új tehetségekre azonban nem volt szükség, hiszen akkor az nem őket igazolta volna. Így jó néhány, ma beérettnek és alkalmasnak ígérkező alkotó generáció, szó szerint, pusztulásra ítéltetett. Ennek hiánya jelenleg égető és ebből következően a kulturális szakember gárda csak baloldali lehet, hiszen reakciós nem kerülhetett közel a húsos fazékhoz illetve a hírnévhez. A hatalmi pozíciókból kiszorult másképp gondolkodók nem kellettek az új rendszernek sem, hiszen nem szerezhettek gyakorlatot hatalomtechnikai illetve politikai vagy vezetési téren, nem akadt referenciájuk, hírnevük. A kulturális rendszerváltás elsikkasztását is azzal lehetett indokolni, hogy „sajnos, nincs szakember”. Persze, ez volt a rendszerváltás alap ideológiája, amivel a kommunisták a közvagyont saját magánvagyonukká konvertálhatták. A privatizációból mindenkit kiszorítottak a szakértelem hiányára történő hivatkozással. Látjuk mennyire jól sikerült. Ebből fakadóan, ma minden vagyonos ember ebben az országban a kommunisták köpönyegéből bújt elő és lett kapitalista, mint a legabszurdabb mesében. Ők támogatják a „jobb” oldalt is anyagilag, így a markukban van az ország „jobbik” fele is. Csodálkozunk, ha a kulturális életben sikk Orbánt szidni? A Facebookon szinte nem is akad művészember, aki ne örvendeztetné meg napi rendszerességgel ismerőseit egy-egy vaskos és rendkívül gusztustalan Orbán kritikával. Minden probléma nélkül megtehetik, sőt, ha kilógnak, talán kiszorulnak a támogatásokból.

Ha Acél elvtársék megtehették, hogy félre állítsák szinte a teljes jobboldalt a kultúrából, Orbánék miért nem teszik? Nyilván nem könnyű saját anyagi támogatóik ellen fellépni, bár azok is mindent megtesznek, hogy feledtessék komcsi múltjukat - másrészt, félnek a következményektől, harmadrészt nem ér az egész annyit. Sokkal több haszonnal kecsegtet közvetlen anyagi érdekeltségek megszerzése, aminek jóval rövidebb a megtérülési ideje és nem vonják fejükre a nemzetközi politika bosszúját, sajtólejáratás képében.

De akkor most miért bontakozott ki a kultúrharc? Valószínűleg most érkezett oda a kétharmad, hogy elege lett abból a mocsok tsunamiból, ami elárasztja a művészeti életet. Másrészt, talán ebből is ki akarják venni a részüket. Az a kommunikációs fertő, amiben élünk megkeseríti a mindennapokat. A rendszerváltás óta nem volt ilyen konjunktúra Magyarországon, mint jelenleg, mégis a közéleti kisebbség úgy adja elő, mintha ennél mélyebb és tüzesebb pokol sosem ereszkedett volna hazánkra. A baloldaliak nácizmust, mindent elborító korrupciót és mélyszegénységet vizionálnak. Amikor a másik oldal semmire sem ment a gazdasággal, mindent elloptak – semmilyen fejlesztés nem ment végbe - és az emberek közé lövettek, akkor lubickoltak a legnagyobb szabadságban.  

Nincsenek tehetségek a jobb oldalon? Fenét. Egyrészt, mára átalakult a kultúra fogyasztás szokása. Az emberek nem minőségi kultúrcikkeket keresnek, hanem népszerűeket. Ami bekerül a mainstreembe azt veszik, olvassák, nézik. Ami nem, azt nem. Márpedig a sajtó és a népszerűsítő hálózatok – a véleményhatalom - irtó gyenge a jobb vagy nemzeti oldalon. Ennek egyik oka, hogy az ötvenes években az egyén életébe kerülhetett, ha más álláspontra helyezkedett, mint a diktatúra. Kialakult a hallgatás intézménye, ami a mai napig működik a szemkilövetőkkel szemben álló oldalon. A többi vetület sokáig taglalható lenne, egy újabb cikkben, de olyan szerteágazó, hogy nem kezdek bele.

Ám, ami a legelkeserítőbb, hogy a kevés jobboldali művésznek sem érdeke a változás. Kicsi a szemétdomb és csak a legbelsőbb emberek élhetnek jól belőle. Hogy keresik-e az új tehetségeket? Dehogy. Kényesen ügyelnek arra, hogy semmilyen fórum ne adódjon a winchestereken rothadó művek kiadására, megjelenésére. Ugyan azt a szart igyekeznek konzerválni, közösen a balos rettegőkkel, akik természetesen továbbra is kapják az állami támogatásokat és kellemesen megélnek belőle - lásd Szakács Árpád sorozatát a Magyar időkben.

Hogy mi lesz a kultúrharc végeredménye? Megjósolhatatlan. Orbán legutóbb azzal hátrált ki belőle, hogy ez a változás nem itt, hanem Európában folyik. Talán a keresztény muszlim különbségekre gondolt. Ha azonban onnan nézem, hogy 2002 óta sikerült megbirkózni a baloldali sajtó túlhatalmával és kiegyenlíteni az erőviszonyokat, talán van remény. Nem ártana ennek a nemzetnek, ha végre valakik a feketére festett égboltról letörölnék a sötétséget.

https://felhom.blog.hu/admin/post/edit/14286761

                Tegnapelőtt Európa kiszavazott bennünket magából. Demokraták, megtehetik. Eldöntötték, hogy mi nem vagyunk közéjük valók, nem vagyunk demokraták. Aki demokrata úgy tesz, úgy cselekszik, mint egy demokrata. Nem akar más lenni vagy ennél többet. Aki többet akar az több, mint demokrata, azaz diktátor. Mi diktátorok vagyunk, diktatúrában élünk és nem kedveljük a sajtószabadságot, a választást vagy a vélemény kinyilvánítását. Mi magyarok egész egyszerűen irtózunk ezektől a közhelyes ideáktól. Mi realisták vagyunk, a realitás talaján diktátorkodunk. Nem tűrjük, ha nagyobb diktátor kerekedik fölénk, mint a sajátunk. És fajt is gyűlölünk. Amikor nap, mint nap kimegyünk az utcára, ez jár a fejünkben. Főleg nekem. Mert én aztán el sem tudom képzelni az életemet enélkül. Minden imámba belefoglalom. Mindennapi fajgyűlöletetünket add meg nekünk ma. Ámen. Ettől jobb lesz nekem is és az engem körülvevő társadalmunknak. Felelős fajgyűlölő és antidemokrata vagyok.

                Arról nem tehetünk, hogy a génjeinkben van, egyszerűek vagyunk. Nem tudunk mit kezdeni a szabadságérzettel, az igazi miliőnk az ötvenes évek. Azok voltak a valódi vezetők. Megvédték a demokráciát az emberektől, a mi érdekünkben. Ebben jól éreztük magunkat. Most itt vannak ezek hülye választások, ahol nem csak egy rubrika van. Természetes, hogy összezavarodunk. Össze-vissza ikszelgetünk, nem mérlegelünk felelősen. Ezt mi nem tudjuk, mert a legjobb időszakainkban nem kellett. Mindig is komcsik maradunk, akik azért verték ki a balhét ötvenhatban, hogy ne menjenek ki az oroszok. Mutassák az utat. Mi nem a demokráciáért, mi a diktatúráért harcoltunk. Most végre megérkezett ez a drága, aranyos Sargentini és arra is rávilágított, hogy a magyar néplélek egyúttal náci is. Micsoda felfedezés! Végre tudjuk, hogy komcsi elánnal felszívott fasiszták vagyunk, ami ugyan kicsit más, mint a nemzeti szoci, de éppen elég, hogy tudják, nem vagyunk emberek, nem érdemeljük meg ezt a státust. Bárki bármit mond, ez már itt nem Európa. Ez kérem, a tajga, Putyin hátsó fele, a megátalkodott ellenkezők és nem egyetértők, a rebellis magyarok hazája. Azoké, akik mindig kivívták maguknak a rabszolgaságot, azt, hogy valakinek az alfelébe kerüljenek. Ezer éve ezért küzdünk szakadatlanul, rendíthetetlenül. Valójában a magyar kifejezés eredete is ebből a szógyökből származik, miszerint szabadságot nem kedvelő, diktatúrában élvezkedő.   

                Most is szerencsénk volt. Jött Sargentini és végre kimondta a kimondhatatlant. Nem koncepciós eljárásban, nem megrendelésre, hanem komoly, mindent átfogó, alapos vizsgálattal bizonyította, hogy ő és az európai parlament mindent tud a demokráciáról. A kormányt vagy a hivatalos szerveket nem kérdezte, mert azok hazudnának. Ő magától rájött az igazságra. Az sem zavarta, hogy ezzel a módszerrel egy elmeháborodott is tudna jelentést írni, mégis bátran belevágott. Ugyan úgy, ahogy annak idején Rákosi, Sztalin legjobb magyar tanítványa. Pontosan azokkal a demokratikus, körültekintő módszerekkel dolgozott, amivel annak előtte a nagy vezér is. Az a nagy ember, aki nem irtott ki milliókat és nem szegte meg a szavát soha. Akinek az országában mintaértékű életszínvonalon éltek az emberek, nem rettegtek és nem vágytak jobbra.

                A demokrácia lesújtott vasmarokkal a diktátorunkra, nem diktatórikus eszközökkel. Nem forgatták ki a törvényeket – a tartózkodást is igennek minősítve – csak azért, hogy meghamisítsák a demokráciát. Természetesen mindenki meglepődött, hiszen nem Merkel, Makron vagy Soros megrendelésére történt az egész, hanem spontán jött el az igazság órája. A legmeghatóbb pillanat az volt, amikor a bejelentést követően Sargentini fölállt, meghatottan, könnyes szemmel meghajolt és percekig ünnepeltette magát a méltó, nem előre megírt győzelem mámorában. Korábban a hóhérok sosem ünnepeltették magukat, igyekeztek gyorsan eltűnni a balfenéken. Most megteremtődött ez a szép hagyomány is. Hajrá demokrácia, hajrá Európa!

Jövőre lesz a 30. évfordulója annak, hogy megváltozott valami a politikai berendezkedésünkben. A változás alatt mindenki mást ért, főleg a politikusok. Direkt nem írom le az elcsépelt kifejezést, tudjuk, unjuk. Nyolc éven keresztül lopták szét a komcsik az országot a gyenge kezű Antall és a rafinált Horn kormányzása alatt. Ekkor következett be a Magyar politikai élet első bomba meglepetése, ami a mai napig meghatározza az életünket. Elkezdték felhúzni Orbanisztánt.

Bármennyire meglepő, az alapkövet nem a FIDESZ, hanem a mamelukok rakták le, a jól ismert nagy, öreg MSZMP-sek. Jól irányzott bolsevik módszerrel nem a szervezetet támadták, hanem a kevésbe védhető személyt, a fő ideológust, a vezért. Felépítettek egy idolt, amire rámérhettek minden verbális korbácsütést, melyen a hatalmuktól megfosztottak, elkeseredésükben és félelmükben, zsigerből levezethették dühüket. Immáron – megengedhetetlenül - más is hozzáfért a húsosfazékhoz, nem csak Kádár gyermekei. A gazdasági mutatók felíveltek és az Euró bevezetésének dátuma is körvonalazódott. Négy év kormányzást követően mégsem lett Well Done, Happy end és az Ezüst hajó elsüllyedt. Bármennyire is sikeresen kormányzott Orbán, Ron Werber és a gyűlöletkampány elsöpörte. A baloldal vérszemet kapott.

Medgyesi nyitotta meg az utolsó aranykor lehetőségét a levitézlett nyugdíjasok előtt. Testén keresztül adott utat a politikai ámokfutás magas iskolájának. Gyurcsány személyében teljesedett ki a baloldal önnön valójában. Ez a korszak rántotta le a leplet a valódi kommunisták és a kádári szakértelem igazi arcáról. Felismerhetővé váltak a módszerek és az a kontárság, ami csak egy pszichopata bolsevik agyában áll össze valódi tudássá.  A szakértői kormányok, az államcsőd közeli állapot, a káosz és fejetlenség bizonyította, hogy a baloldal kielégítő működésére csak akkor van esély, ha ott állnak mögötte temérdek számban a szuronyok. Megszokták, hogy a ceaușescui tudományos intelligencia és a gátlástalan tivornyázással duzzadtra ivott máj elég egy ország irányításához. Ennyit tudtak, de azt bármikor. Fletó igazi reneszánsz emberként visszanyúlt a gyökerekhez. Eközben a háttérben sötét felhők gyülekeztek, a NER rendszerét egységbe kovácsolta a baloldal. Látványos akciókkal mutatták be, hogy mi vár a polgárosodni vágyó középosztályra, ha nem képes tigris módjára elugrani a gumilövedékek elől vagy nem szokja tüdeje korlátlanul a könnygázt. A felvilágosodáshoz Demszky húsz éves kutyaszarral pingált, omladozó és élhetetlen belvárosa, porladó műemlékeink, a lepusztultság lehangoló látványa szolgált díszletül. Közben Kovács, Lendvay és tettestársaik napi rendszerességgel oltották belénk, hogy az egész Orbán műve. Ha hatalmon van azért, ha nincs akkor meg azért. Az idol mindent meghatároz, tehetetlenek és kiszolgáltatottak vagyunk neki. Közben nem vették észre, hogy mindezzel a néptömegek agyában saját balfékségük ellenpólusát építik fel. Az alternatívát, amitől annyira rettegtek. Ebben az időszakban – és azóta is - annyiszor hallottuk ezt a nevet, hogy képtelenek vagyunk tőle elvonatkoztatni. Az ördögi terv, amivel a FIDESZT fejénél fogva teszik majd hűvösre az eseményekkel együtt új dimenzióba került. Lendvay harsány és szűnni nem akaró Orbánozásából egyre inkább kisejlett, hogy Viktor és az ostoba, lázongó nép egy és ugyan az. Orbánban mindenki magára ismerhetett, akit megsértett, átvert vagy szemen lőtt egy magasan képzett szocialista szakértő. Az sem esett le nekik, hogy a hitelesség, ami korábban szurony képében rajzolódott ki a közéletben, most pusztán a teljesítmény és pénztárca méret révén jeleníthető meg. Ha valamit visszaadtak volna legalább, vagy egyezkedni tudnak egymás közt, másképp alakult volna. Ám mértéktelen kapzsiságukban még erre sem ügyeltek. A gátlástalan Hagyó és Hunvald esete is ott állt bizonyítékképpen. Inkább torkon szúrják egymást egy Nokiás dobozzal, csak más ne kapjon a koncból. A vörös báróról, Gyurcsányról mindenki tudta, hogy az Apró család strómanja, milliárdokat sikított „törvényesen”, miközben a másik oldalon lecsengtek az ügyek, melyek volumenben is jócskán elmaradtak ezektől. Persze, erről is Orbán tehetett, azaz a hülye magyar.

Orbán már volt Orsós cigány, elmebeteg, asszonyverő, kis Hitler és géci is. Gyakorlatilag minden, amivel embert alázni csak lehet. 2006 és 2009 között azonban felsejlett, miről van szó. Nem Orbán a lényeg, hanem a lakosság, a zemberek, a nép. A bőrükre megy a játék. Már nem mindegy melyik kormány kerül hatalomra, mert nem csak a színek meg a nevek változnak. Nem mindenki lövet közéjük és nem mindenki adja el őket gátlástalanul a banki hitelezőknek.

Orbánban tehát az ellenkező, a jót, a baloldali értékeket elfogadni képtelen magyarok testesülnek meg. Orbán mi vagyunk, akik nem azonosultunk a nyolc baloldali évvel, ami a legsötétebb időszaka volt az új korszaknak. Orbán minden magyar, aki hallani sem akar a szocialistákról, a szemkilövetésről, az állami káoszról, a jól látható belső, hatalmi acsarkodásról, a szakszerűség hiányáról, a folyton emelkedő hitelkamatokról.

A módszer annyira kézenfekvő, hogy a józanságát ciklusokon keresztül megőrző Jobbik is belesétált a baromságba. Vona mindenáron győzni akarása elvette az eszét. Annyira belehajszolta magát – vagy a környezete tette ezt vele – a mindent vagy semmibe, hogy elhitte, a vezértámadás bejöhet. Az sem esett le, hogy csupán egyszer, 2002-ben járt sikerrel. Meggyőződésem, hogy azok etették meg vele, akik pont a Jobbik elnök bukására játszottak.

Jelenleg a baloldali - vagy nevezzük ellenzéki - értelmiségnek az itthon már jól bevált taktikát külföldre is exportálja. Az Orbánozást ha nem is világ-, de európai szintre terjesztették ki. Orbánnak aposztrofálják azokat, akik az új, Mekka felé forduló, merkeli európai eszméket elfogadni képtelenek, renitens magatartást tanúsítanak. Akik tagadják a nyitott társadalmak kötelező PC értékét vagy bénák megpillantani a szuicid értékeket. Kis országokban Ilyen nincs. Nem váltak kialakult izmussá, csak nálunk. Hungarikum. Tramp, Putyin, Merkel és Orbán nevét emlegetik a sajtóban is. Ficóéból, Kolinda Grabar-Kitarovicéból, Babišéból nem lett zászló. Naggyá tették, naggyá tettek minket.

Az orbanizmus leghatékonyabb előremozdítói azok, akik a leginkább tagadják. Tőlük hallani, ők sulykolják a legtöbbször. Mivel pont olyan jól alkalmazzák, mint a mozgalom kommunista alapítói, így napi szinten építik tovább. Nem csupán Orbán és klikkje kicsinálására ácsingóznak, hanem azokéra a magyarokéra is, akik rájuk szavaztak, a kétharmadéra. Számukra elviselhetetlen, hogy ne ők kormányozzanak, kisebbségből. A kétharmad nem más, mint penetráns lábszag, ami a zemberek szavazataiból árad. Pedig, még azt is képtelenek felfogni, hogy a bűz a saját cipőjükből jön.

Simicska és Orbán zseniális húzással hidegre tették a Jobbikot. Előadták, hogy rosszban vannak. A cumit mindenki bevette, főleg Vona, akinek a fejére ment ki a játék. Nem látott tovább mérhetetlen hatalomvágyánál. Most Simicska „külföldre távozik” és hagyja, hogy fegyverhordozója , Nyerges Zsolt visszaszolgáltassa a Jobbik TV-jét a Fidesznek. Ne vicceljünk! Ha Simicskának tényleg ellensége lenne Viktor, inkább felgyújtotta volna az egész kuplerájt, vagy részletre az ellenzék kezére adta volna.

Tisztelt Baloldali, Szocialista és Liberális barátaim!

   Mottó helyett, engedjétek meg, hogy Ady után szabadon kezdjem; „Vigyázó szemetek Demszkyre vessétek!”

   A Fidesz újabb álságos hazugsággal, elterelő manőverrel igyekszik félrevezetni a zembereket. Legújabb trükkje, hogy épít. Építkezik mindenfelé, a Várban, a Margit szigeten, a Ligetben, a pesti Duna parton. Azzal hivalkodik, hogy ők hozták létre a Millenárist, a Deák teret, rendezték a Petőfi Sándor, a Károlyi és a Kecskeméti utcát, a Várkert Bazárt. Rendbe tették a Nemzeti színház környékét, sőt, azt is ők húzták fel. A Kossuth tér átkozott átépítése is az ő művük. Ebből a sorozatból is látszik, milyen szemérmetlenül lopják a pénzünket. De itt, ezen a helyen kérdezem én; az elmúlt 28 éves időszakban, mi miért nem loptunk hasonlóan? Miért nem építettünk semmit Demszky alatt, hogy aztán jól megtömhessük laposkás zsebeinket? Természetesen, nem Zuschlágról, Simon Gáborról, Hagyóról, Demszky villáiról és terepjáróiról vagy Hunvaldról, Gyurcsányról beszélek, hanem a becsületes baloldali többségről. Miért nem loptuk ki építkezve a szemüket is? Most látszik, hogy a magyar az építkezve lopás ellen védtelen - természetét tekintve.

   Sajnos, kibékíthetetlenül motoszkál bennem az a gondolat, hogy mi – a nemzet jólétére annyira kényes politikai programunkkal és elvtársainkkal, sajnos úgy ürítettük le a kasszát, hogy még nyomot sem tudtunk hagyni magunk után.

   A Fidesz hazugsággyára most erre utazik. Direkt és nagy volumenben építkeznek, azért, hogy múlt béli gyengeségeinket kihasználják és bebizonyítsák, hogy építve is lehet lopni. Mi, pedig, akik beruházások és nyom nélkül mindent zsebre tettünk, le fogunk lepleződni. Oltári inkorrekt húzás ugyanis, nem ebben egyeztünk meg annak idején. Sosem volt arról szó, hogy a politikai hatalom épületekkel vagánykodik majd! Elég a Budapestieknek húszévente egy Bálna vagy egy 4-es metró, nem kell ezt túlzásba vinni. Mert, ha túlzásba visszük, még rászokik a magyar, hogy be is kell ruházni valamit a pénzért, ez pedig megengedhetetlen. Ez a minta nem ennek az országnak való, ez már túl nyugatias.

Tehát, kedves barátaim, (Ezt a szófordulatot én is használhatom!) ígérjük meg egymásnak, ha egyszer tényleg visszakerülünk a hatalomba, visszatérünk régi jó szokásunkhoz és lezüllesztjük ezt a várost ismét, ahogy nagy elődünk, Gábor tette. Hiszen, mint ti is tudjátok, nem való a proletárnak az urizálás, a flanc. Különben is, mostanság nagy divat a romkocsma. És mekkora sikert lehetne elérni egy egész romvárossal! Ha  ismét, sunyiban, fű alatt, Nokiás dobozban, mindent kilopunk – ahogy azt kell, Budapest ismét régi, szép patinájában omladozik majd. Újra legyen a már jól megszokott lepusztultság úrrá, amire nem kell kényesen vigyázni, ez való nekünk, baloldali örök ifjaknak.

   Előre!