Elképesztő ütemben szaporodik a Marvell univerzum filmjeinek száma. Ennél csak az döbbenetesebb, hogy nézik.

Korábban a filmkészítők arra törekedtek, hogy olyan emberi problémákra mutassanak rá, amelyekben a néző, az individuum, az entitás mindig saját problémáira ismer, azonosulni tud vele.  Sőt, ez a felismerés katarzist is képes volt okozni, ami a legmagasabb szintű minőség a kultúra területén. Ha hatni képes a nézőre a műalkotás, akkor elérte célját. Amennyiben változtatni is tud az emberen, akkor már prófétál is. Nekem például ilyen katarzis élményem az Utolsó tangó Párizsban. Bár, meglehetősen fiatalon láttam és szétuntam magam az egészen, a vége fordulat mégis szó szerint a lelkembe markolt. Amikor Jeanne meghúzta a ravaszt, megértettem valamit az emberi kapcsolatok bonyolultságáról, arról, hogy még a szerelem is képes terrorban tartani az ember lelkét. Ha ezt egy tudományos előadáson hallottam volna, akkor képtelen lettem volna fogalmat alkotni arról, mi ez valójában. Egy ilyen szituációt átélni kell, különben befogadhatatlan. A lelki őrjöngést, szabadulni vágyást Bertolucci képes volt átadni és éreztetni velem a kínt, amit a veled és a nélküled egyszerre képes produkálni. Ez művészet.

Emlékészem, amikor a film után kábán kitántorogtam a Filmmúzeum kijáratán a Károly körútra (akkor más volt a neve, de nem jut eszembe) és nem tudtam szavakba önteni, mit éltem át. Amit Bertolucci átadott, abból életre szóló tapasztalat kerekedett, legközelebb már nem úgy néztem a páromra, mint egy marslakóra, ha feszültség jött létre köztünk. Tudtam, hogy ösztönös és elbeszélhetetlen problémák is részt vesznek a kapcsolatunkban. Tudtam, hogy a vonzalom és az együttélés képessége nem egy és ugyan az. Úgy keletkezett bennem életre szóló tapasztalat, hogy nem kellett megszenvednem érte, csupán a vásznat bámulnom.  Az Utolsó tangó hozzám tett.  

Nagyon türelmes vagyok a filmekkel kapcsolatban és mindenevő. Félbe sem szeretek hagyni mozikat, mert érdekel, hogy mire jutnak a végén egy elbaltázott szituációval. Ezt is az Utolsó tanította meg nekem. A vígjáték áll tőlem a legtávolabb, de abból is megvolt rengeteg. A Marvell filmekkel azonban nem boldogulok. Nézem az elképesztő jelmezeket, a hihetetlen vizuális burjánzást, az attrakciókat, amikre fiatalon vágytam, mégsem bírom 10 percnél tovább. Nem értem a szuperképességek logikáját. Ha valaki villámokat lő a szemével, annyira erős, hogy a Föld bolygót odébb rakja és olyan gyors, mint a fény, az milyen problémával küszködik? Továbbá, ha ezekkel az extra képességekkel simán rendelkezik, miért nincs neki mindenre valamije? Hogy hiányozhat bármi a fegyvertárából? Ha van egy ilyen lény, akkor minek a többi? Persze értem, hogy kell konfliktus. Ha van, aki tüzet köp arra nyilván jön egy jéglény, aki meg antitüzel. Ha jön egy gyors, arra kell egy lassító, egy erősre a gyengítő. Ahogy sorolom, érzem, mennyire primér és dedós leegyszerűsítése ez a konfliktusoknak.  

Hirtelen beugrik a gyerekkorom, amikor a kapitalizmus tiltott áfiumaként bekerült az osztályba egy-egy képregény, meg az őt illető rajongó fogadtatás. Már akkor sem értettem a „Ráááááááuuuum, kreeessssh, boing, rahaan, suuuummm”, és egyéb hangutánzó kifejezéseket. Bár végiglapoztam ezeket a kincseket, a belső diszplayemen mindig ott villogott a „nem értem!” és a „mi ez?”. Biztos az én hibám, de nem tudtam megszeretni vagy értelmezni a marvelli világot. Mire nagyobb lettem, rájöttem, talán kerülni kell a konfliktust. A képregények, a Marvell nem ezt teszi. Olyan mesevilágot generál, amelyben nem kerülnek fókuszba emberi problémák, illetve azok, melyekre rámutat a zsigereinkben léteznek, az ovis korban leledző személyiségünkben érhetők tetten. Ha megver a nagyobb gyerek, akkor arról fantáziálunk, hogy hirtelen szuper erősek leszünk és úgy vágunk vissza, hogy arról kódul. Esélye sem lesz a revansra. Megalázzuk és kitöröljük a világból. Kész. Nincs megküzdés, nincs folyamatos, permanens krízis, de van azonnali és végső megoldás. Nem kell kibékülni, megbeszélni, megbocsátani. Jön Amerika kapitány a nevetséges nemzeti pajzsával és odalő, hol minden rossznak fáj. Probléma megoldva - a következő folytatásig.

Apropó, nemzeti pajzs. Észrevették, hogy lobogót, nemzeti érzületet az utóbbi időben csak Amerika kapcsán lehet meg- és kimutatni? Egyetlen alkotás sem szól a lokalitásról, nemzeti kiválóságokról. A legutolsó is rosszul sült el. Mel Gibson A rettenthetetlenje megdobogtatta a szabadságra vágyó szíveket, felvetett olyan kérdéseket, amivel nem szívesen foglalkoznak Amerika kapitány helyett a Wall street meghatározó farkasai. Magára is haragította a látens és nem létező világerőt, azóta ezzel, azzal vádolják folyamatosan. Tehát 1995 óta tilos nemzeti hősöket hősként ábrázolni. Még Nagy Sándor és Xerxész is csak látens homoszexuálisként jelenhetett meg a vásznon. Még szerencse, hogy Leonidasz és Themisztoklesz nem kirúzsozva, nehéz sminkben állt falanxba. Ez üdítő kivétel, ami talán azért csúszott át a rostán, mert a kivitelezés által lett meseszerű, így nem is hatott lelkesítőleg senkire. De az is lehet, hogy Görögország végleg elesett és valakiknek a zsebébe került, kivédhetetlenül.

Amerika fennen hirdetheti nemzeti mivoltát és loboghat bátran a csillagos, sávos lobogó. Talán azért, mert az egyetlen ország a világon, ami nem nemzet? Talán azért mert, az egyetlen olyan emberi közösség, ahol a nemzet kifejezésnek nincs értelme? Egyedülálló abban az értelemben, hogy amerikainak lenni kb. annyira kiváltság, mint bevándorlónak? Sőt, az amerikai nemzet bevándorló nemzet, ami – finoman fogalmazva – teljesen felülírta az őslakosok génkészletét. Kivételes, abban az ételemben, hogy pontosan az ellenkezőjét jelenti annak, amit a nemzet kifejezés képvisel. Ezért is kell mindenhol felmutatni, mint példát. Látjátok, ha nem fogtok nemzetként viselkedni, akkor jó nemzet lesztek. Ha meg fogtok, akkor befogjuk a szátokat, mint az Occupy Wall Street mozgalomnak, amire már nem is emlékszünk. Pedig annak úgy lett vége, hogy egy bizonyos SGY monogramú úr felajánlotta nekik a segítségét 2011-ben.

Ami megint csak sablonszerű, hogy mindent az erőszak old meg. Nincs olyan szituáció, ami ne azzal végződne, hogy az egyik fegyvert ránt vagy bemázol a másiknak. A fegyverek és az erőszak mennyisége és mérete pedig folyton nő, ahogy emelik az ingerküszöbünket. Innen nézve csoda, hogy még él valaki a tengerentúlon. Nyilván a fiatalokra hat ez a leginkább. Ám, ez nem csak a Marvellre jellemző, de általában az összes amcsi filmre. Ez az erőszak társadalma. Erőszak kultusz lengi körül a hétköznapi polgárokat, pedig egyértelműen elutasítják azt, ha megengednék nekik. Ne az eszedet használd, mert azzal mennél is valamire. Az öklöd, mert azt a legkönnyebb pénzzel kiiktatni, két ököl több mint egy.  Ha békén hagynák őket, miből élnének a fegyvergyártók és kereskedők? Ide illik ellenpéldának a Ghandi című opusz, ami arról az emberről szól, aki erőszakmentesen felszabadította Indiát. Persze ez a film 1984-es, és mára Mahatma Ghandi elfogadhatatlanná vált állítólagos rasszista kijelentései kapcsán. Vagy pont azért, mert volt olyan megoldása, amihez nem kellett fegyver?

Az agresszióhoz arrogancia társul. Az arrogancia alázásban nyilvánul meg, az uralás, a fölény kifejezője. A megalázottság rosszabb, mint a vereség. Vereséget lehet emelt fővel szenvedni, alázást sokkal nehezebb eltűrni. Keveseknek megy. Az alázás bajnoka, Quentin Tarrantinó, aki ipari mértékűvé fejlesztette. (Az is megérne egy misét, mitől lett akkora sztár, miért neki engedték a klisék felrúgását és másoknak miért nem?) Természetesen, ezekben a filmekben a világ egésze mindössze Amerika. Azon kívül csak ellenség vagy szövetséges létezik, de inkább ellenség. Ha mégis akad szövetséges, az tökkelütött hülye, akinek hibáit a szellemi és erkölcsi fölény bajnokai teszik helyre, természetesen fegyverrel. Ha Amerika a világ, akkor Amerika irányítói a bolygó urai? Nehéz ettől a gondolattól elvonatkoztatni a szimbolikus térben.

Miért hajtja az infantilizálás a globalizáció malmára a vizet? Ezen érdemes elgondolkozni. Talán azért, mert ha mesében élünk, minden megtörténhet. Még a legrosszabb rémálmunk is. Ha nem gondolkodunk, csak ütünk, akkor arra uszítanak, akire csak akarnak. Aki nem használja a fejét, azt lehet is, jobban mondva, csak azt lehet. Az uszított örökre kiszolgáltatja magát az uszítónak, mivel a bűnt ő követi el. Olyan ez, mint a hitelcsapda, sosem lehet belőle kikeveredni. De míg a hitel az anyagi forrásokat emészti, a bűn a lelkit. Ha mind a kettő krízisbe kerül, az anyag és a lélek, mi marad az életből?