Attól, hogy valaki nem tökéletes, még ember. Mégis vannak, akik önként lemondanak a humán méltóságukról.
Nagyon nehéz ezt a témát szóba hozni, mert könnyen rásüthető a homófóbia. (Egyébként, mi a baj a homofóbiával? Semmi, ha nem nyilvánul meg erőszakban. Szíve joga mindenkinek, hogy attól irtózzon, amitől csak akar. De, ezt is el akarják venni tőlünk, uralkodni akarnak felettünk.)
A homoszexualitás valójában egy testi fogyaték, egy fizikális zavar. Ezt nem szeretjük kimondani, mert rosszul, dehonesztálóan hangzik, még ha nem is annak szánjuk. (Én sem.) Minden ezzel megáldott vagy megvert személy – áldozat, az áldozat pedig tiszteletet és együttérzést érdemel. Manapság így reagálunk rájuk, helyesen vagy éppen szerencsétlenül. Nem könnyű nem megbántani, de igyekezni kell.
A Pride a homoszexuális kapcsolatok büntetőjogi üldözése elleni fellépés egyik látványos megmozdulásaként jött létre ott, ahol azt büntették. Nálunk 1961-ben szüntették meg a kriminalizálását, bár statisztikailag viszonylag kevés ilyen eljárás lehetett, a Kádár rendszerben is megtűrték. Tehát, semmi közünk a meleg büszkeséghez, mivel a deregulációja viszonylag korán megtörtént. Az első felvonulást 1970. június 28-án tartották New Yorkban, nálunk 1997 óta évente ismétlik.
Belátható, ennek a felvonulásnak nálunk valójában semmi értelme, mégis kitartóan erőltetik. Azt azonban nem mérik fel a szervezők, hogy miféle károkat okoznak ezzel az LMBTQ közösségnek. Ugyanis egy áldozat nem kérkedik áldozati mivoltával. Miként lehetne Jézust tisztelni abban az esetben, ha az egyház kényszerítené az embereket annak kimutatására? Nem váltana ki ellenállást, ahogy ez is történik az ilyen esetekben? A kedves melegek azonban ezzel a gesztussal szintén ezt teszik. Saját szenvedésüket, hátrányukat, fogyatékukat a hétköznapi emberek arcába vágják. Nesze! Ezt te okozod nekünk. Valóban a heterók okozzák a homók szenvedéseit, ők a felelősek mindenért? Tényleg minden normális ember lelkiismeretét kötelezően furdalnia kell annak a tudatnak, hogy ő nem tartozik közéjük?
A Pride itt más célokat szolgál. Ha nincs üldözés, akkor minek ez a rítus? Amennyiben a többségi társadalom „hibáztatódik” egy olyan dologért, amiért nem felelős, akkor ebben az esetben ez nem más, mint politikai agresszió. Elképzelem, ahogy a megváltó kicsavarja a római katona kezéből az ostort, véresre veri, majd megfeszíti Pontius Pilatust, miközben azt üvölti kidagadó nyaki ütőerekkel, hogy tiszteljél már, bameg! Hatalmas jelenet! De mi marad utána a szentségből?
Krisztus méltósággal és kellő szerénységgel tűrte megaláztatásait, ezért nem tudott ebben fölé nőni senki. Pont annyit tett, amennyit tenni kellett és pont annyit viselt, amennyit lehetett. Nem hibáztatott senkit a sorsáért. Etalonná vált a mértékletességével. Megfelelt az áldozat kritériumainak és nem akarta túlreagálni a szerepét. Ezt tiszteljük benne múlhatatlanul.
A Pride nem akarja, hogy tiszteljük. A Meleg büszkeség nem más, mint az arcunkba vágott provokáció. Azt üzeni, ha már nem vagyok teljesen ép, akkor ezt durván a pofádba tolom. Bámuljad a fogyatékomat és érezd magad rosszul tőle. Ha neked megadatott a normális élet, akkor te vagy a hibás az enyém kisiklásáért. Az új normalitás az abnormalitás, vedd tudomásul, ha nem, megbélyegzünk, kitaszítunk, ellehetetlenítünk. A többség felett egy kisebbség uralkodik azzal, hogy elnémítja és kriminalizálja. Áldozatból erőszaktevővé avanzsál az érzékeny szexuális kisebbség.
Valójában a Pride-ot be kéne fejezni okafogyottsága miatt, de ezt senki sem meri kezdeményezni. Már olyan politikai ostorrá vált, amivel bármikor, bárkire végzetesen le lehet sújtani. Az LMBTQ a politikai terror eszköze. Semmiféle demokratikus lehetőség nincs az elutasítására vagy a negligálására. Folyton a nemi normalitás arcába nyomják és provokálják vele. Mértéktelenül és erőszakosan. Tagjai önként lemondanak emberi méltóságukról, hiszen durván és erőszakosan próbálják elismertetni azt. Ez mindennél méltatlanabb és ezt maguk is tudják.
A BLM mozgalom focitérdeplése is ez a vonulat. BLM vagy LMBTQ teljesen mindegy, a lényeg a normalitás megalázása. Az a gesztus, amivel a többség alárendelődik a kisebbségnek. A nemi identitás és az emberi lét, a fehérek elleni rasszizmus olyan véglet, amiből nem nagyon lehet hova hátrálni. A gerjesztőknek ez a célja. Háborút, felfordulást vagy káoszt teremteni embercsoportok között, amiből búsás hasznot húzhatnak. A fegyveres konfliktusok, vérfürdők mindig arra szolgáltak a történelem folyamán, hogy a felhasznált, gátlástalanná tett tömegek a megtámadott (cél)csoport anyagi forrásait átszivattyúzzák a pénzoligarchák zsebébe. A győztes oldalon mindenki megkapta azt, amire vágyott. Az öldöklők a bosszú rövid életű mámorát, a pénzesek pedig még több vagyont. A vesztesek az életükkel vagy az egzisztenciájukkal fizettek és ez ma sincs másképp.
De az igazi kérdés, ki használja fel őket identitáspolitikára? Ki az, aki engedélyezi és mire használják a mesterséges kisebbségeket? Jelen esetben az engedélyezés a médiákon keresztül folyik, mégpedig úgy, hogy divattá teszik és megbélyegzik a kritizálóit napi szinten. Miért nem háborodnak fel a nemzeti minoritások elnyomásán ugyan ők? Azért, mert az normális lenne. Az abnormalitás hangsúlyozása a normális többség feletti hatalom átvételére való. Arra, hogy a többségi és helyesen gondolkodó társadalmat nyomás alatt tartsák, elfojtsák a véleményüket, befogják a szájukat. Itt az ideje, hogy felismerjük, minden eszközt bevet ellenünk a globális pénzoligarchia, hogy elfogadjuk, nem vagyunk többek, mint alávetett munkaerő állatok, akik örülhetnek, ha életben maradnak.
Ha egyetértesz vagy érdekel a véleményem, kérlek, iratkozz fel a blogomra, oszd meg, tedd elérhetővé. Köszönöm! (Milyen kár, hogy ezt ide kell írni.)
