Dicséretes dolog, hogy – állítólag - elkezdődött a rendszerváltás a kultúra terén is. Mindössze csupán 30 évet késett. A legnagyobb talány, hogy miért egy olyan kormány hirdeti meg, ami harmadik ciklus óta döntési pozícióban van, azaz már régen tehetett volna valamit ez ügyben.
A legkézenfekvőbb érv, hogy a szakemberek odaát vannak. A Kádár - Acél tandem nem érzett túl sok gátlást a kulturális élet letarolásához, mindenhova a sajátjait ültette anélkül, hogy lelkifurdalást vagy szakmai problémát vizionált volna. A jó káderekből vagy leszármazottaikból alakult ki a művészréteg. Azokból, akik besimultak. Nem nézték a minőséget csak az elvhűséget, no meg persze a gátlástalanságot. Az igazi művész hűséges volt a dolgozó néphez. Aki nem, az csak megtűrt vagy tiltott lehetett. Tűrtből is kellett néhány, hogy minősítve legyen a népfelség, de szigorú karantén szabályok mentén. Kívülről jött új tehetségekre azonban nem volt szükség, hiszen akkor az nem őket igazolta volna. Így jó néhány, ma beérettnek és alkalmasnak ígérkező alkotó generáció, szó szerint, pusztulásra ítéltetett. Ennek hiánya jelenleg égető és ebből következően a kulturális szakember gárda csak baloldali lehet, hiszen reakciós nem kerülhetett közel a húsos fazékhoz illetve a hírnévhez. A hatalmi pozíciókból kiszorult másképp gondolkodók nem kellettek az új rendszernek sem, hiszen nem szerezhettek gyakorlatot hatalomtechnikai illetve politikai vagy vezetési téren, nem akadt referenciájuk, hírnevük. A kulturális rendszerváltás elsikkasztását is azzal lehetett indokolni, hogy „sajnos, nincs szakember”. Persze, ez volt a rendszerváltás alap ideológiája, amivel a kommunisták a közvagyont saját magánvagyonukká konvertálhatták. A privatizációból mindenkit kiszorítottak a szakértelem hiányára történő hivatkozással. Látjuk mennyire jól sikerült. Ebből fakadóan, ma minden vagyonos ember ebben az országban a kommunisták köpönyegéből bújt elő és lett kapitalista, mint a legabszurdabb mesében. Ők támogatják a „jobb” oldalt is anyagilag, így a markukban van az ország „jobbik” fele is. Csodálkozunk, ha a kulturális életben sikk Orbánt szidni? A Facebookon szinte nem is akad művészember, aki ne örvendeztetné meg napi rendszerességgel ismerőseit egy-egy vaskos és rendkívül gusztustalan Orbán kritikával. Minden probléma nélkül megtehetik, sőt, ha kilógnak, talán kiszorulnak a támogatásokból.
Ha Acél elvtársék megtehették, hogy félre állítsák szinte a teljes jobboldalt a kultúrából, Orbánék miért nem teszik? Nyilván nem könnyű saját anyagi támogatóik ellen fellépni, bár azok is mindent megtesznek, hogy feledtessék komcsi múltjukat - másrészt, félnek a következményektől, harmadrészt nem ér az egész annyit. Sokkal több haszonnal kecsegtet közvetlen anyagi érdekeltségek megszerzése, aminek jóval rövidebb a megtérülési ideje és nem vonják fejükre a nemzetközi politika bosszúját, sajtólejáratás képében.
De akkor most miért bontakozott ki a kultúrharc? Valószínűleg most érkezett oda a kétharmad, hogy elege lett abból a mocsok tsunamiból, ami elárasztja a művészeti életet. Másrészt, talán ebből is ki akarják venni a részüket. Az a kommunikációs fertő, amiben élünk megkeseríti a mindennapokat. A rendszerváltás óta nem volt ilyen konjunktúra Magyarországon, mint jelenleg, mégis a közéleti kisebbség úgy adja elő, mintha ennél mélyebb és tüzesebb pokol sosem ereszkedett volna hazánkra. A baloldaliak nácizmust, mindent elborító korrupciót és mélyszegénységet vizionálnak. Amikor a másik oldal semmire sem ment a gazdasággal, mindent elloptak – semmilyen fejlesztés nem ment végbe - és az emberek közé lövettek, akkor lubickoltak a legnagyobb szabadságban.
Nincsenek tehetségek a jobb oldalon? Fenét. Egyrészt, mára átalakult a kultúra fogyasztás szokása. Az emberek nem minőségi kultúrcikkeket keresnek, hanem népszerűeket. Ami bekerül a mainstreembe azt veszik, olvassák, nézik. Ami nem, azt nem. Márpedig a sajtó és a népszerűsítő hálózatok – a véleményhatalom - irtó gyenge a jobb vagy nemzeti oldalon. Ennek egyik oka, hogy az ötvenes években az egyén életébe kerülhetett, ha más álláspontra helyezkedett, mint a diktatúra. Kialakult a hallgatás intézménye, ami a mai napig működik a szemkilövetőkkel szemben álló oldalon. A többi vetület sokáig taglalható lenne, egy újabb cikkben, de olyan szerteágazó, hogy nem kezdek bele.
Ám, ami a legelkeserítőbb, hogy a kevés jobboldali művésznek sem érdeke a változás. Kicsi a szemétdomb és csak a legbelsőbb emberek élhetnek jól belőle. Hogy keresik-e az új tehetségeket? Dehogy. Kényesen ügyelnek arra, hogy semmilyen fórum ne adódjon a winchestereken rothadó művek kiadására, megjelenésére. Ugyan azt a szart igyekeznek konzerválni, közösen a balos rettegőkkel, akik természetesen továbbra is kapják az állami támogatásokat és kellemesen megélnek belőle - lásd Szakács Árpád sorozatát a Magyar időkben.
Hogy mi lesz a kultúrharc végeredménye? Megjósolhatatlan. Orbán legutóbb azzal hátrált ki belőle, hogy ez a változás nem itt, hanem Európában folyik. Talán a keresztény muszlim különbségekre gondolt. Ha azonban onnan nézem, hogy 2002 óta sikerült megbirkózni a baloldali sajtó túlhatalmával és kiegyenlíteni az erőviszonyokat, talán van remény. Nem ártana ennek a nemzetnek, ha végre valakik a feketére festett égboltról letörölnék a sötétséget.
https://felhom.blog.hu/admin/post/edit/14286761
